2017-es Szőkepusztai Konferencián kértem kértem az itt születetteket, ide kötődőket, hogy személyes, vagy szüleik, nagyszüleik történeteiet osszák meg velünk Szőkepusztával, Libickozmával, Kopárpusztával, vagy Háromházzal kapcsolatosan írásban. Reményeim szerint izgalmas, érdekes történetekkel, ismeretekkel gazdagodunk mindnyájan.

Íme az első néhány történet!

 

Riport Joó Istvánnal Rákoscsabán

Riport Joó Istvánnal Rákoscsabán2 

 

Életmentés Libickozmán!

1962. év június elején igazán kívánatos időjárással köszöntött bennünket a nyár, napfény melegen simogatta arcunkat, lágy szellő ringatta a kalászba szökkenő gabonatáblákat. Pacsirta lassan az ég felé emelkedve énekével dicsérte a nagy Teremtőt és Alkotót. Kiadós tavaszi esők után a nyáreleji meleg szinte látható csodát tett, minden növekedésnek indult a természetben. Libickozmai általános iskolában mi diákok mind többet tekingettünk kifelé a nyitott ablakon, ahonnan madárcsicsergés és a szomszédos kovácsműhelyből időnként az üllő ütemes csengése hallatszott, ahol Rozner Elemér kovácsmester kalapálta az izzó vasat alkalmas szerszámmá, ekevassá, vagy éppen lópatkóvá. Akkor éppen az ötödik osztály utolsó napjait számoltam, tudjátok olyan visszaszámlálós formában.

Hargitai Károly tanárbácsi mind nehezebben tudta a szünidő előtti utolsó napokban lekötni a figyelmünket. Ötödiktől a nyolcadikig négy osztály voltunk egy tanteremben. Órarend szerint voltak közös és önálló óráink. Szerettem az önálló órákat, mert akkor éppen másik osztállyal foglalkozott a tanár, így a kapott feladatot gyorsan elvégeztem és készültem a következő közös óránkra, vagy másnapi órákra, hogy otthon már ne kelljen tanulni. Szünetben, kint az udvaron csak úgy kakaskodásból Vessző Imre és alig hónaljáig érő fürge mozgású kopárpusztai Gere Jancsi püfölték egymást.

Azon az emlékezetes napon az utolsó óra végét jelző csengő is megszólalt. Gyorsan bepakoltam mindent a kopottas bőr aktatáskámba, amelyet dupla madzaggal felkötve tudtam a vállamra akasztani, hogy ne kelljen kézben tartanom. Reggel iskolába menet már izgalomba hozott bennünket, hogy az első libickozmai halastavat a hét végén vízzel feltöltötték. Hatalmas összefüggő víztükröt csodáltuk, amilyent a mi környékünkön még nem nagyon láttunk. Ez lett a mi „kis” Balatonunk, szemlélve, szívünket legbelül büszkeség töltötte el. Igaz, néha előfordult, hogy hirtelen hóolvadás után kiöntött az aranyos patak és elöntötte a környező réteket. Ilyenkor összekötöttünk rúddal két fából készült mosóteknőt és már kész is volt a ladik. Kellett a két teknő, mert eggyel rendszerint a vízbe fordultunk. Anyukánk nagy bánatára, a több mint egy méteres lekvárkeverő fakanala volt az evezőnk.

Az új halastavat meg kellett nézni, ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. A legrövidebb úton, Vörös Gyuláék udvarán keresztül a halastó északi oldalához vezető gyalogúton mentünk. Malomárkon (Koroknai vízfolyás) keresztül vezető bürün át vezetett az utunk. Két hatalmas farönk szorosan egymás mellett, átfektetve a folyó két partját érintve és egy kapaszkodó korlát, ez volt a „biztonságos” átjárónk. Ezen keresztül jártunk át évekig télen és nyáron.

Végre elértük az áhított célunkat, a halastó északi oldalát, ahol illő tisztelettel és csodálattal szemléltünk a kora délutáni napfényben csillogó, számunkra akkor hatalmasnak tűnő víztükröt. Lehettünk úgy nyolcan – kilencen, mi szőkepusztaiak és kis kitérővel velünk jöttek a háromházi fiúk. A lányok nem jöttek velünk, őket nem érdekelte a halastó, mi érdekes van benne.

Lábunkat belelógatva felettébb hidegnek találtuk a vizet. Háromházi Héjjas Jancsi levetette ingjét, letolta a nadrágját, klott gatyára vetkőzött, ő bizony megfürdik. Lassan, kis lépésenként óvatosan lépegetett befelé a tóba, a zsilip közelében voltunk. Először térdig ért a víz, majd derékig, ott a parton toporogva kicsit irigyeltük Jancsi bátorságát. Mellkasáig ért a víz, már nem is érzem olyan hidegnek a vizet kiáltotta felénk. Már a nyakáig ért a víz, ekkor döbbenettel láttuk, hogy egyszer csak Jancsi feje eltűnik a vízben, feje felett összecsaptak a hullámok. Bele lépett a zsilip felé vezető, jóval mélyebb vízlevezető árokba. Döbbenten összenéztünk, ilyenkor mit lehet tenni? Hiszen még egyikünk sem tud úszni. Jancsi feje vállig felbukkant a vízből, elrúgta magát a meder aljától, segítsetek kiáltotta, majd újból elmerült. Amikor már harmadszor merült vissza a habok közé, akkor megszólalt a szintén hatodikos osztálytársam Czigány Lajos, aki Fehér családnál állami gondozott gyermekként élt. Vessük le gyorsan a nadrágszíjunkat, csatoljuk össze, ti a parton tartjátok a végét, én a másik végébe kapaszkodva bemegyek Jancsiért a tóba. Akkor Jancsi már vagy tizedszer kukucskált ki a víz alól, minden alkalommal egy kicsit halkabb volt a hangja. Parton vagy heten fogtuk egymás kezét és az alkalmi nadrágszíjkötél végét, mire végre Jancsi megragadta Czigány Lajos feléje nyújtott kezét. Hiszem, hogy Jancsi egész életében ennek a kézfogásnak örült legjobban.

Ott a vízparton megszületett bennünk az elhatározás, előttünk az egész nyár, itt a halastóban meg kell tanulnunk úszni. Mire vége lett a nyárnak, úszómester nélkül egész tűrhetően megtanultunk víz felett és víz alatt úszni. Tettük ez azért, mert nem volt vonzó számunkra az a szituáció, amit Jancsi barátunk bemutatott nekünk.

Hála legyen Istennek, jól végződött a halastóban történő első fürdőzés. Örültünk, hogy volt egy társunk, akinek helyén volt a szíve, és volt elég bátorsága az életmentéshez. Czigány Lajos Balatonöszödön lakik, ő készítette Pusztakovácsiban egy kovácsmestert ábrázoló fából készült köztéri szobrot. Libickozmán a Polgármesteri hivatal előtti szobor kompozíciót készítette hálából, az őt felnevelő Fehér család emlékére. (Ha beírjátok a Google keresőbe „Czigány Lajos Balatonöszöd”, több találat is lesz.) Ez a megtörtént esemény mélyen szívembe vésődött, emlékét megőrzöm. (Joó István)

 

 

Horváth László Libickozma polgármestere

 

Szőkepusztai emlékek   (T.E.)

Hosszú töprengés után jutottam arra az elhatározásra, hogy szőkepusztai emlékeimet papírra vetem. Rövid ideig laktunk ott – négy évig- mégis ez az időszak olyan hosszúnak tűnik, mintha legalább 10 évig ott éltünk volna!

Életünknek ez a négy éve volt a legkeservesebb, mégis talán a legszebb, mert az ember gyerekfejjel nem veszi észre sem a betegséget, sem a szegénységet és a nincstelenséget sem, ami akkor elárasztott bennünket. Nagyon sokan megírták már Szőkepuszta kialakulását, benépesülésének történetét, én csak saját élményeimet, emlékeimet igyekszem leírni.

1947 márciusában döntöttek szüleink úgy, hogy Zala megyéből, ahol laktunk, Somogyba költözünk! Háború utáni évek voltak, Édesapánk akkori állása megszűnt, pacsai járásban élesztő elosztó volt, a vonzáskörzet boltjait látta el élesztővel. Fagyasztó, hűtőszekrény akkor még kisebb falvakban ismeretlen fogalom volt, ezért naponta kerékpárral friss élesztővel látta el a magántulajdonban lévő boltokat. Kezdődött az államosítás, a boltok állami tulajdonba kerültek, sok tulajdonosnak deportálás lett a sorsa. Így szűnt meg Édesapánk élesztő elosztói állása. Ekkor már hatan voltunk testvérek.

Költözködésünk nagyon viszontagságos volt. A megrendelt teherautó az ígért időpontban nem érkezett meg. Mivel a falu utolsó házában laktunk, a kövesúttól egy patak választott el bennünket, melynek hídján teherautóval nem lehetett volna behajtani. Ezért a meglévő szállítandó holminkat mind a kövesút mellé kellett kihordani. Reggeltől ott várakoztunk, míg végre kiderült valahogyan, hogy autó valami oknál fogva csak másnap jön értünk.

A várakozás nagyon megviselt bennünket, éhesek is voltunk, már nagyon, Édesanyám begyújtott az un. Csikó tűzhelybe, és ott az út mellett finom paprikás krumplit főzött. Éjszakát is a szabad ég alatt töltöttük, mivel otthonunk már nem volt!

Másnap délelőtt végre megérkezett a várva várt autó. Kevés bútorzatunkat, összepakolt holminkat felraktuk és útnak indultunk a teljes ismeretlen vidékre. Mi, gyerekek a teherautó hátsó részében kaptunk helyet a csomagok között. Útközben még menet közben leesett egy szék, utána meg a teknő. Teljes torokból kiabáltunk, de a sofőr nem hallotta a fülkében. Mire tudomására hoztuk, jó pár kilométert megtettünk, utána jöttünk vissza érte és felszedtük a lepotyogott ingóságainkat.

Húgom, ki akkor még nem volt három éves, így emlékezett vissza erre az útra, Szőkepusztára érkezésünk után pár hét múlva: Édesapám! Tudja mit csináltunk mi egyszer? Jött értünk egy nagy autó és elvitt minket a messzi Somogyba.

Ilyen viszontagságos előzmények után érkeztünk meg családfő nélkül, mert Édesapánk még az autó megérkezése előtt gyalog elindult, egy nap és egy éjszakán keresztül gyalogolt és vezette meglévő két jószágunkat. Szőkepuszta előtt négy km-re kerültük el őket.

Érkezésünk után rácsodálkoztunk mindenre. Teljesen új volt minden. Zalában nagy erdők, magasabb dombok, hegyek, agyagos talaj, nagy sár, szőlők, gyümölcsösök, itt legelők, rétek és homok mindenütt.

Egy tanyát béreltünk árendában, két épület volt rajta, egyikbe mi költöztünk, másikban még a régi tulajdonos hozzátartozója lakott egy ideig. Kb. 10 hold föld tartozott hozzá. Mellette lévő istállóba kapott helyet két gyönyörű üszőnk. Mivel tavasz volt, azonnal minden tavaszi munkát el kellett kezdeni, ami nem volt könnyű. Szántás, vetés, mindent egyszerre kellett kezdeni. Szüleink ember feletti küzdelmének köszönhetően szép lassan minden lerendeződött.

Itt kell megemlítenem otthonváltásunk másik fő motivációját is: Szüleink még 1940-ben megtértek és baptista egyház tagjai lettek. Közelünkben nem volt gyülekezet, házaknál jöttek össze a környékről és a körzet lelkipásztora rendszeresen látogatott bennünket. Szőkepusztán már akkor állt az imaház és szépen működött a gyülekezet is. Ebbe a szerető közösségbe csöppentünk bele 1947 tavaszán.

Nagy szeretettel fogadtak bennünket és sok mezőgazdasági munkában segítettek, ez kölcsönösen működött, mivel édesapánk olyan ezermester - féle volt, sok mindenhez értett.

A szomszédos tanya gazdája rendelkezett a legnagyobb földterülettel és állatállománnyal. Tőle kaptunk gyors segítséget a szántáshoz.

Egyik reggel arra ébredtünk, hogy valaki nagy hangon kiabálja, hogy Hi Betyá... Ha Gyopá.... és ezt ismételgette állandóan. Kimentünk és akkor láttuk, hogy K.. Győző szántott a szilaj fogattal, óriási állatokat állandóan biztatni kellett, különben nagyon lomhák voltak. Ekkora jószágokat még nem láttunk óriási hatalmas szarvuk volt. Egyiket Betyárnak, másikat Gyopárnak hívták.

Mindenre rácsodálkoztunk, bármerre mentünk, mindig valami újdonságba ütköztünk. Gyönyörű vadromantikus táj, szinte mesébe illő volt a környezet. A hóvirág és a kankalin már elvirágzott, de az erdőben gyönyörű tőzike bokrok is voltak. Ugyanakkor virágzott egy számunkra akkor még ismeretlen növény, harangszerű virágai nagyon szép sötétlila színűek voltak, mi csak harangvirágnak neveztük el, de ez volt a leánykökörcsin.

A szomszédos legelőn több óriási mélyedés volt, mint megtudtuk ezeket a ledobott bombák okozták, esőzéskor megteltek vízzel és sok vízipók, ebihal meg mindenféle apró víziállat telepedett meg. Nézegettük, hogy a nagy ebihalaknak mikor nő ki mind a négy lába és utána már csúnya békaként úszkáltak! Egy nap aztán ennek is vége lett, mert láttuk, hogy két hatalmas fekete állat dagonyázik a már felkavart sáros vízben. Két bivaly volt, rendszeresen idejártak fürödni. Nem mertük megközelíteni őket, csak messziről néztük, hogyan lustálkodnak az iszapos, sárban.

Érkezésünk után másnap elmentünk a Libickozmai iskolába és Édesanyám beíratta két nővéremet. Egytantermes, római katolikus iskolaként működött. Délelőtt felső tagozatosok, délután az alsó tagozatosok mentek és időnként cseréltek. Én még nem voltam iskolaköteles, de mivel írni, olvasni tudtam, ezért megengedték, hogy én is járjak nővéremmel együtt. Nagy boldogan én is mentem mindennap, egészen év végéig. Ott ültem a másodikasok között. Sorrendbe második nővérem, hetedik osztályba járt, de nagy bánatára nem folytathatta tovább a tanulást, mert dolgoznia kellett.

Ősszel megkezdtem hivatalosan is az első osztályt. Iskolapadok akkor még nem voltak, hanem tégla lábazaton nagy pallók voltak és sorban ültünk. Óra előtt mindig kiosztották a nagy, kb. rajzlapméretű kemény kartonlapokat, erre raktuk füzetünket és úgy írtunk. Később már elkészültek az iskolapadok és ott már szépen, fegyelmezetten hátratett kézzel ültünk.

Tanítás mindig imával kezdődött el, általában a Miatyánkat, tanítás végén pedig az Üdvözlégyet imádkoztuk. Ez nem olyan sokáig tartott, mert gyorsan változott minden. Az iskolánk Általános iskola lett, az ima elmaradt. Az osztályozás is megváltozott, egy darabig az ötös volt a legjobb jegy, majd megváltozott és a hetes lett a legjobb jegy, de ez sem tartott sokáig, és ismét az ötös lett továbbra is a legjobb osztályzat.

Tanító néniről, Tanító bácsiról nagyon szép emlékeim vannak, csak szép és jó jut róluk eszembe. Egy emlék a sok közül: Óra közben betelt a füzetem és nem volt, hova írjak. Tanító bácsinak jelentettem, hogy betelt a füzetem. Rákérdezett: beteg lett?- már nyúlt is a zsebébe és vett elő pár fillért, hogy menjek át a boltba és vegyek a beteg füzetem helyett. Ez a felejthetetlen jelenet többször megismétlődött a pár év alatt.

A teljesen egyedi növény és állatvilága mellett Szőkepuszta igazi vonzása mégis az imaházban rejlett. Teljesen elvarázsolt bennünket a nagy imaház, a sok ember akkor rengetegnek tűnt, hamar beilleszkedtünk. Ünnepi istentiszteleteken szinte zsúfoltság volt, mert a szomszédokban lakók is gyakran eljöttek a gyülekezetbe. Ilyenkor szinte mintegy kulturális központként működött, sok embert vonzott a szép énekkar, és zenekar szolgálata. Szavalatok, csoportjelenetek, párbeszédek is nagyon sokszor elhangzottak. Időnként megfordultak teológiai hallgatók, vendég prédikátorok is ilyen alkalomkor különösen zsúfolásig megtelt az imaház.

Mi gyerekek általában az első sorban foglaltunk helyet, most így utólag visszagondolva kicsit hosszúnak tűnik a sokszor több mint két órás figyelés, és utána következett a vasárnapi iskola. Szokás volt még, hogy a jobb oldali padsorban a nők, baloldali padsorban a férfiak ültek.

Az imaház takarítása, fűtése is a mi teendőnk lett, vasárnap már korán reggel be kellett gyújtani, hogy kezdésre meleg legyen. Vigyázni kellett, hogy ki ne aludjon a tűz, mert este is volt istentisztelet. Este külön élmény volt mikor meggyújtották a nagyon különleges gázlámpát, és erős fénye az egész imaházat bevilágította.

Általában majdnem minden vasárnap szavaltunk, leginkább pár soros verseket, melyeket édesanyám írt. Nem voltak benne szép, hangzatos szóvirágok, csak csupa egyszerű, szívből jövő szavak, melyeket könnyen megtanultunk, ha elfogyott a repertoár, ismételtünk. Hosszabb verseket is írt, házassági évfordulókra, születésnapokra. Sőt még egyszer iskolában anyák napján, nővérem Édesanyánk által írt verset szavalta, Tanító bácsi engedélyével. Csak halvány töredék jut eszembe kb. így hangzott: 

 „Mikor indulok az iskolába

Üres kenyeret teszek a táskámba,

Sóvárogva tekintek Anyámra,

De jó is lenne valami rája! „

Az idő múlásával a háztáji állatállományunk is szépen gyarapodott, baromfiak szabadon éltek, és nagyon szelídek voltak. Nyulaink befészkelték magukat a szénakazal alá és onnan jöttek elő legelni, kutyánk is megbarátkozott velük, nem bántotta őket.

Sajnos a talaj nagyon rossz minőségű volt, a búzatáblák nagyon alacsonyak, ritkák voltak, alig hozott valami termést. A rozs jobban termett. Talán a dinnye volt, ami szép termést hozott, sajnos a marcali piac nagyon nehezen volt megközelíthető, mindegyik vasút állomás eléggé messze volt, így nehezen ment a megtermelt vetemény értékesítése.

Édesapánk részes kaszálást vállalt, kivilágosodáskor már elment otthonról, szarvasmarháinknak így lett télen szénája. Reggelit általában úgy vittünk utána. Délig általában mi is vele maradtunk, a Malom-árok és az Aranyos partján bóklásztunk, nyári nagy melegben itt fürödni is lehetett, de a víz nagyon hideg volt.

Nagyon sok munkát igényelt a föld megművelése. Mi gyerekek mindenben megtaláltuk a romantikát. Szántás után mentünk a barázdába és szedegettük a gyíktojásokat. Az erdőkben minden madarat ismertünk a hangjukról. Házunk közelében volt egy kis tó, mely úgy keletkezett, hogy építkezéskor onnan hordták ki az agyagot, és idővel körbenőtte a fűzfa és benépesült víziállattal. Több fajta teknősbéka is volt, ezek bejártak az udvarba is néha. Volt vízisikló is, amelyektől nagyon féltünk.

Éppen kicsit rendeződni látszott anyagi helyzetünk, mikor jött a legkegyetlenebb időszak. Eljött a beszolgáltatás korszaka, ami azt jelentette, hogy a megtermelt javakból be kellett szolgáltatni az államnak bizonyos mennyiséget, ez minden mezőgazdasági területre vonatkozott. Mivel rossz minőségű volt a talaj, alig termett annyi, hogy a beszolgáltatási kötelezettséget fedezze. Teljesen megfogyatkozott a baromfi állományunk, gabonából is alig maradt valami. Ez volt az indítéka annak, hogy Szőkepusztát elhagyjuk és elköltözzünk.

A gyülekezetből akkor már több család férfi tagja Bp.-en vállalt munkát és többen elköltöztek vissza oda ahonnan valamikor ide települtek. Fájó szívvel, de ott kellett hagyni nekünk is ezt a gyönyörű, vadromantikus helyet. Életünk legszebb időszaka volt ez a pár év, egy egész életre való útravalót kaptunk itt. A természet igazi szépségeit itt ismertük meg és a gyülekezeti élet rendjét is itt tanultuk meg.

Sok – sok év múlva másik megyébe kerültem, és annyit meséltem Szőkepusztának a szépségéről, varázsáról, hogy mikor rossz napom volt, férjem olyankor este így búcsúzott el tőlem: szép álmokat, álmodj Szőkepusztáról és sétálj álmodban Szőkepuszta gyönyörű virágos rétjein olyan boldogan, mint kislány korodban.

 

 

 

A nyugalom napja

2 Mózes 20,8-11 „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta az ÚR a nyugalom napját, és megszentelte azt.”

Csütörtökön és pénteken csendes eső áztatta a szomjazó somogyi lankákat. A kalászosok már szépen szárba szökkentek. Dinnyeföldünkön öröm volt látni az indák között sötétzölden gömbölyödő ígéretes termést. Kukorica második kapálása esedékessé vált, mert a gyomnövények, mint az anyaföld édesgyermekei olyan erőteljesen növekedtek, hogy egy-kettőre elnyomják, elveszik az életteret a kukoricától. Ahol késik, vagy elmarad a kapálás ott bizony satnya, sápadt lesz a kultúrnövény.

Sosem felejtem el az esetet, kisgyermek koromban Szőkepusztai tanyánkon történt. Vasárnap reggel szikrázó napsütés, kellemes nyár eleji időjárás volt, még egy kósza felhőt sem lehetett látni az égen. Édesapánk korán reggel elment a közeli bögrecsárdába, ahol jóféle borocskát mértek. Onnan azzal a határozott elképzeléssel jött haza, hogy ma a kukoricatáblán a sorközöket ekekapázni (mókolni) kell, hogy hétfőn kora reggel elkezdhessük a kapálást. Édesanyámat határozottan utasította, hogy készüljön, a sorok között vezesse a lovat. (Pár év múlva, amikor már felnőttem ehhez a munkához, az én feladatom volt ez és minden hasonló munka). Anyukám szabadkozott, de hát Pista ez Isten parancsa ellen van, mert vasárnap az nyugalomnap és a vasárnapi munkán nincs áldás. Apukám erre az ellenvetésre cifra káromkodással reagált.  Anyukám, aki végtelenül szelíd természetű asszony volt, csendesen Istenhez sóhajtott, de engednie kellett Apám ellentmondást nem tűrő akaratának. Apukám felszerszámozta, majd elővezette az egyik lovat, hámfát az ekekapa vonókampójára akarta akasztani, amúgy szelíd paci rövid nyerítéssel egyidőben mindkét hátsó lábával nagyot rúgott, de úgy, hogy apukám a rúgástól több méterre repült. Elsápadt, fájdalmas tekintettel az oldalához szorította mindkét kezét és percekig ülő testhelyzetben a földön maradt. Nem lett a vasárnapi munkából semmi, mert több bordája eltört.

Édesapám, Anyukámat napokig szidta, biztosan azért imádkoztál, hogy rúgjon meg a ló, hogy vasárnap ne kelljen dolgozni. 

Joó István

 

Inkább a tésasszonyt! (Gyánó László írása)

Somogy megye erdőktől határolt, vadregényes táján terül el Szőkepuszta. Marcalitól mintegy 10 km távolságra, dél-délkeleti irányban. Nem messze van tőle Nikla, ahol a Fohászkodás c. vers költője Berzsenyi Dániel élt.

Ez a hajdanán szegény emberek lakta terület ma már valóban puszta. Lakói az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása következtében elköltöztek. A kis, egy-kétszobás vályogházak összedőltek, a sovány szántóterület nagy részét erdősítették, vagy benőtte az akác. A harmincas évek elején épült Baptista imaház még áll.

Évenként egy alkalommal összesereglenek az innen elvándorolt testvérek nosztalgia-találkozóra. Valaha virágzó gyülekezetek voltak itt. Ez a hely volt a bölcsője a somogy megyei evangéliumi mozgalmaknak. Itt alakult az első baptista, és az első pünkösdi gyülekezet is Somogyban.

Innen gyalogolt fel Tóth Károly bácsi Budapestre, hogy szem és fültanúja legyen az induló pünkösdi ébredésnek. Hazatérve beszélt a Szentlélek kiáradásáról, gyógyulásokról, jelekről és csodákról. Bizonyságtétele nyomán jött létre a szőkepusztai (pünkösdi) gyülekezet.

Itt települtek le az alföldi szegénység elől menekülő baptista családok is. Köztük volt Deák József testvér is, pünkösdi közösségünk egykori elnök. Ő lett a kocsisa a telepesek egyik legmódosabb tagjának, a baptista Menyhárt Bélának. Béla Bácsi 200 holdat vásárolt a felparcellázott homokból, ezért amolyan kisbirtokosnak, kurta uraságnak számított. Érthetően ő áldozott legtöbbet az imaház építésére. Béla bácsi ugyanis áldott életű, komoly hívő ember hírében állt az egész környéken. Tisztelték, szerették a puszta-lakó szegény emberek segítőkész, emberséges magatartása miatt.

Nem volt könnyű az itt élő embereknek az élete. A sovány homok alig biztosította a megélhetést. Az élelem megtermett, de adóra, bérletre, no meg egy kis ruhára csak kellett némi pénz. A föld termését jobbára állattartásra hasznosították, a tehén a baromfi hasznát a marcali piacon értékesítették. A szegény emberek lófogat és minden közlekedési eszköz híján gyalog közlekedtek. Az összegyűjtött piacra valót, egy kis túrót, tejfölt, pár csirkét gyalogszerrel cipelték a heti piacra.

Menyhárt Béla bácsi is eljárt a heti piacra, természetesen lovaskocsival. Két-három pár lova is volt. A legtöbbször elég lett volna, hogy egy fogat menjen piacra, de ő több esetben két fogattal ment, hogy az úton felszedje a kosarakkal megterhelt szegény embereket. Felesége sokat zsörtölődött, amikor reggel kiadta a kocsis legénynek a parancsot, hogy két fogattal mennek piacra.

- Béla! - mondta férjeurának – elment az eszed? Ilyen nagy dologidőben két kocsival a piacra! Jóska! – folytatta a kocsis legénynek, tedd föl az ekét és menj szántani. Jóska tanácstalanul nézett hol Béla bácsira, hol a tésasszonyra.

- Jóska fiam - szólt szelíden, de határozottan Béla bácsi. – Én vagyok a gazda, tedd amit mondtam. És Jóska azt tette. Sorban szedte fel a piacos asszonyokat, amennyi felfért. Ők pedig áldották az Istent és áldották Béla bácsit jóságáért….

Béla bácsi halálos ágyán magához hívatta a szőkepusztai baptista gyülekezet elöljáróit. Istenben megbékélt szívvel, ünnepélyes búcsút vett tőlük.

Atyámfiai, testvéreim! – mondta. – Amit itt látok, a 200 hold föld, a ház, a gazdaság már nem Menyhárt Béláé. Nekem csak az maradt, amit sikerült átmenteni a múlandóságból az örökkévalóságba. Csak az, amit sikerült odaadni Isten országa ügyére, a szegény emberek megsegítésére. Feleségem! – Fordult oda a könnyes szemű hitveséhez. – Bárcsak még kevesebbet hallgattam volna rád, bár még több jót tettem volna!

Pár óra múlva végleg elszenderült. Igen nagy részvét mellett temették. Aki csak tehette részt vett Béla bácsi temetésén. Nagyon sokan megsiratták és áldották, mint a szegények pártfogóját. Amikor vége lett a gyászszertartásnak, elszéledt a tömeg, a gyászoló család is végső búcsút vett, egy cigány asszony leborult a fejfához, átölelte és sírva így fohászkodott: „Drága sűz anyám! Mért ezst azs áldott jó embert vitted el, miért nem inkább a tésasszonyt?”

 

 

Jóföldiné Hajnalka története

 „Vigyázzatok! Egyet se nézzetek le ezek közül a kicsinyek közül! Mert azt mondom nektek: az ő angyalaik folyamatosan látják Atyám arcát a mennyben!” Máté 18,10

Édesanyám elbeszéléséből maradt meg ez a történet: 1945-ben, miután menekülésből visszatértek Szőkepusztára a kifosztott otthonukba, a továbbélésért való küzdelmes évek következtek.

Sok - sok halállal végződő baleset történt a földek, utak elaknásítása miatt.

Egy özvegyasszony gabonatábláját is le kellett volna aratni, de senki nem merte elvállalni. Az asszony odaígérte a termés felét is, csak valaki segítsen rajta.

Végül szüleim elvállalták és egyik nap elmentek learatni. 2,5 éves kislányukat a nagymamára (Valter Jakabnéra) hagyták. Késő délutánra járt az idő, amikor a kis unoka elkezdte mondogatni: „anyuka sír, ……., anyuka sír.” Nagymama először megdöbbenve hallgatta, aztán így felelt néki: „akkor gyere Babikám, imádkozzunk!” Térdre borult nagymama és a kis csöppség. Az Úr Jézus megőrző erejét, kegyelmét kérték anyukára – apukára. Nagymama tudta, hogy milyen veszélyes feladatot vállaltak a szülők.

Miután este hazaértek az aratásból kiderült, hogy mi történt abban a késő délutáni időpontban. Már majdnem végeztek a munkával, amikor a kasza hegye beleakadt egy aknába, ami felrobbant. Hála az Úrnak – ők még időben földre tudták vetni magukat. Megmenekültek!

Édesanyám naplójában így van - nagyon röviden – leírva: 1945. július 5. Hála legyen az Úrnak, hogy a halál torkából mentett meg, amiért  is soha nem tudtunk Néki elég hálásak lenni. Férjemmel együtt majdnem áldozatok lettünk. (Babika imádkozott …)

Szüleink azt is elmondták, hogy nem fogadták el az özvegyasszonytól a fele részt. További életükben még számtalan esetben megtapasztalták a hatalmas Isten megtartó csodáját, gondviselését.

 

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Személyes történetek
Szőkepusztai Baráti Kör - © 2008 - 2026 - szokepusztaibaratikor.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat